Emberi szem nem láthat így" - állapította meg Bronzino festészetéről Wölfflin, a jeles műtörténész. De mintha az egészséges emberi ész sem foroghatna úgy, ahogyan Bronzinóé. Merthogy ez a bizarr kép még a sokat látott mai nézőt is képes kibillenteni. Kiáltó disszonancia feszül a tolakodóan nyílt erotikus tartalom és feszélyezően józan forma között. Csak test van, ám nincs lélek, nincs ösztön és nincs szenvedély, nincs felkorbácsoló fülledtség. Nincs a testeknek húsa, hisz kemények, mint a márvány és hidegek, mint egy jégtömb, merthogy - erre utal Wölfflin - minden vonal kérlelhetetlenül éles. Nincs bennük vér sem, vakító fehérek, mint a gipsz (elvégre ebből vannak: az alapozó gipszréteg erőszakos vibrálása tör elő a vékony, híg színek alól). A szándékolt műviség önkénye szadisztikus felhangokkal terheli a képet.
A téma sem kevésbé mesterkélt, olyannyira, hogy a kép - és híres párja, a londoni National Gallery Allegóriája - pontos értelmét talán soha nem sikerül megfejteni. Mintha a londoni képen az irigység és rosszindulat győzedelmeskedne a testiséggel azonosított szerelem felett, míg itt épp ellenkezőleg: a vágy boldog, viszonzott, a Féltékenység rút szörnyalakja iszkol a háttérben. Ám a manierizmus tudákos világában semmi sem ilyen egyszerű. Az infravörös fényben készült fotó elárulja, hogy a viszonzott szerelmet jelképező gyermekek, Eros és Anteros helyén eredetileg egy démoni vigyorú szatír fenekedett volna, hasonló a maszkhoz, amin az egyik gyermek végül tipor. (Vécsey Axel)

Venus, Amor és a Féltékenység, 1550 - Szépművészeti Múzeum
A múzeumról bővebben a MuseuMap oldalán olvashat.