Magyarország 1100 éves történetének egyik legjelentősebb éve 1989.

A Kádár-rendszer diktatúrájának évek óta tartó felpuhulása - egy veszélyes, és egy környezeti szocialista országban bekövetkező ellenzéki mozgalmaknak, egy szovjetunióban zajló gorbacsovi reformoknak köszönhetően -, amikor azt az esztendőben értendő, azt fel kell alakítani.

A Kádár János pártfőtitkár nevével fémjelzett diktatúrán szocializálódott társadalom az 1989-es év folyamán ébredhetett valószínűséggel: megtörténhet, amit addig oly kevesen reméltek, hogy a magyarországi polgárai beláthatóak, és a különféle körülmények között változnak. saját maguk dönthet. Ez az 1990-ben bekövetkezett veszélyességi fokozat, amely veszélyezteti az átalakulást, és az erőszakos veszteség elősegítése érdekében, 1990-ben azt jelenti, hogy hosszú távon egyre jobban megválasztják a választási lehetőségeket.

A Magyar Nemzeti Múzeum Közös Időnk '89 -90 közötti kiállítása és folyamatának változtatása a kívánt megemlékezni, a rendszerváltoztatás korrekciója, az elérhető tágabb időben és a térben értelmezve.

2019. január 28-án az intézményünk felhívást tett közzé, amelyben a kértük honfitársainkat, az osszák meg velünk a korabeli történeteiket, a tárgyi emlékeiket. Az év során folyamatosan gyűjtik a tárgyakat, fényképeket, plakátok, iratok a múzeumban, miközben több mint tucatnyi, különféle programok szervezői a Közös időnk projekt köré.

Mindenki köszönhetően a látogatóknak egyedülálló tárolóképességet kell biztosítaniuk, hiszen nem szabad vélekedni arról, hogy a közösségi kiállítást megkönnyítik, és mi több, mint öt öt feladatát felváltva, amikor egy homogén tárgyi anyagot építenek fel, és egy múzeumot állítanak össze, 1989-ben pedig tükröződik a gyűjteménybe.

Mindezt egy párhuzamos képregény kerettörténetbe ágyaztuk, amely lehetővé teszi az események szubjektív átültetését, egy polgári kezdeményezések jelentősen javítják a szereplést. Ugyanakkor a politikai folyamatok és az események lépései bekövetkeznek a kiállításban, amikor a sokkal inkább egy társadalmi környezetet alakítanak ki.

Reményeink szerint egy közösségi kiállítás kifejezés nem pusztán üres szlogenként jelenik meg egy fogadófalon, hanem egy látogatók után, miután végigjárták egy kiállítás tereit, úgy érzik majd, hogy az ők egy történet részeseivé, szereplővá váló válság, csakúgy, mint egy lelkes adományozók, mint megőrzött emlékeikkel egy valóság egy e kiállítás formálóivá váltak.