NŐK A MINDENNAPOKBAN

A kora középkori forrásokban a hétköznapi ember és az őt körülvevő mindennapi élet színterei és tevékenységei legtöbbször rejtve maradnak. A hagyományos női szerepekről, anyaságról, a hitvestársi életről, a mindennapi munkáról, vagy akár a szépségápolásról nem adnak hírt az írott források. A bennük megjelenő nőalakok általában királyi feleségek, szent életű nők, monostorba vonuló apácák, esetleg szegény sorsú szolgálók. A nők szerteágazó tevékenységének régészetileg megfogható lenyomata a korszak temetkezéseiben sem túlságosan látványos... A sírokba elsősorban a mindennapi feladatok ellátásához használatos, a legalapvetőbb műveletek elvégzésére alkalmas eszközöket és személyes tárgyakat tettek. A népvándorlás korában és a Karoling-korban általános gyakorlat alól kivételt képez a magyar honfoglalás időszaka. A korabeli sírokban ugyanis jóval ritkább – bár nem példa nélküli – leletnek számítanak a klasszikus női feladatokhoz kapcsolható tárgyak.

Legyen szó egyszerű földműves feleségéről vagy előkelő családba született lányról, a nők idejük nagy részében évezredek óta hagyományosan a textilneműk (ruhák, takarók, szőnyegek, ágynemű) készítésével, javításával és szépítésével foglalkoztak. A főzés és tartósítás, a család táplálása, valamint számos, erős fizikumot nem igénylő mezőgazdasági munka is rájuk hárult. 

Mindezek mellett a korszakban élt nők közül nem kevesen kiválóan megülhették a lovat is. A nők egy részének mindennapjaihoz tartozó tevékenység volt a lovaglás is. A honfoglalás korában élő nők lovas életmódját a melléjük temetett lócsontok és lószerszámok bizonyítják.

MINDENNAPI TEVÉKENYSÉGEK

A textilkészítés és a háztartási munka eszközei

A kora középkorban a nők idejük nagy részét a család és a háztartás textilneműinek előállításával, javításával töltötték – a gyerekgondozás, az ételkészítés, valamint a ház és a ház körüli kert, illetve az állatok rendben tartása mellett. Még a legrangosabb asszonyokról is úgy emlékeznek meg az írott források, hogy ha más egyéb dolguk nem akad, varrnak, hímeznek, kárpitot készítenek. Bár a legelőkelőbb temetkezésekből hiányoznak, a szegényebb és gazdagabb nők sírjaiban a leggyakoribb tárgyak az orsók nehezékei, agyagból formált gombjai. Mellettük fémlemezből vagy esztergált csontból készült tartókban vitték magukkal a másvilágra a tűk különböző változatait, az egyenes kicsitől a nagy zsákvarrón át a görbe kárpitos tűig. Gyűszű csak egészen ritkán, antik hatásra fordul elő a Kárpát-medencében olyan közösségekben, ahol a római életmód más „vívmányait” is próbálták utánozni. A textilkészítés eszközei nem csupán használati tárgyak, munkaeszközök voltak. A fonás, és az ehhez szükséges eszközök a római kor óta az asszonyok erkölcsösségének és dolgosságának, később a hitvestársi lojalitásnak a jelképei voltak, és a női nem szimbólumaivá váltak. Hogy mindennek tudatában voltak-e a kora középkorban, az nem bizonyítható. A szövőszékek szerves anyagból készültek, ezért nem maradtak fenn, a nagyméretű, álló szövőszékekre annak ránk maradt elemeiből, a szövőszéknehezékekből következtethetünk, melyeket a települések leletanyagából ismerünk. Ezek a különböző időszakokban eltérő formát ölthettek. A gepidáknál és a kora avar kori germánoknál többnyire kúp, a langobard és a Karoling-korban élt nők inkább nyomott gömb alakú, egyszerű karcolásokkal vagy benyomkodott díszítéssel ellátott agyagnehezékeket használtak. 

A korszak egyik legjellemzőbb női sírmelléklete az övön, vagy az övre felerősített tokban hordott vaskés. Ezek a kések a nők személyes használati tárgyai voltak, gyakran látnak napvilágot míves kialakítású, színesfém borítású példányok is. Feltehetően ezzel ettek, és ezeket használták egyéb célokra is. A Karoling-kor pont-kör díszű, vagy más, egyszerű karcolt díszítéssel ellátott, ill. díszítetlen agancslapokkal borított késnyele stabil fogást biztosított, a keskeny penge pedig könnyű és gyors vágást, darabolást, tisztítást, stb. tett lehetővé. Rendeltetését kezdetben halbontó vagy halpucoló késként határozták meg, de használata feltehetően jóval általánosabb volt, és egyéb kézműves tevékenységek vagy háztartási műveletek elvégzésére is alkalmas lehetett. 

Gyakran találjuk a sírokban a túlvilági útravalóul adott étel- és italmellékleteket magukba foglaló edényeket. A szokás térben és időben, az adott közösség temetkezési szokásának függvényében eltérő lehetett: a hun kortól a kora avar korig első sorban ivóedényeket (jellegzetes korsókat, bögréket, poharakat) találunk mind a férfi, mind a női sírokban. Ezzel szemben a késő avar korban inkább már az étel adására szolgáló, egyszemélyes kis főzőedények jelentik a sírbeli edények többségét. Bár a Karoling-kor első felében még szívesen adtak a halott mellé útravalóul ételt vagy italt, a 9. század derekától, a kereszténnyé lett közösségek temetőiben már nem találjuk meg az edényeket, ám a honfoglalók sírjaiban újra megjelennek.

Minden bizonnyal a nők legalapvetőbb feladatai közé tartozott a család ellátása. A nők napjaik egy részét biztosan a tűzhely vagy a kemence körül, a főzéshez-sütéshez szükséges eszközök között töltötték. A települések leletanyagának döntő többségét ételkészítésre, étkezésre és tálalásra szolgáló kerámiaedények teszik ki. A Karoling-kori Mosaburgban a változatos edénykészletet egységesen jó minőségben és ipari mennyiségben állították elő. A kisméretű csuprok, nagyméretű főző- vagy tárolóedények mellett a lepénysütő tálakat, az ételek melegen tartására alkalmas edényeket, vagy az asztali tálalásra szolgáló tálakat, valamint folyadéktároló palackokat és poharakat éppúgy megtaláljuk, mint az apró magvak szárítására, pörkölésére szolgáló, durva kivitelű, magszárító tálakat, agyag medencéket. 

A learatott gabona előkészítését is házilag végezték, erre szolgáltak a települések jellemző leletei: a malomkövek. A malomkövön való őrlést a nagyobb Gellért-legenda (Legenda maior Sancti Gerhardi) is megőrizte:

„Éjfél felé bizonyos szolgálólány, miközben kezével malmot forgatva körül, gabonát őrölt, munkájának zordságát énekléssel enyhítette. Erre (az éneklésre) a szent atya [Gellért] felébredvén és hiván a kísérőt, tudakolja, mi az? A kisérő jelentette neki a való helyzetet. A kegyes atyát azonnal könnyek borítják: »Boldog az az ember (homo), szólt, aki más hatalma alá vettetvén, így végzi szelíden, zúgolódás nélkül a köteles szolgálatot.«”

„TÜKRÖM, TÜKRÖM…”

A szépségápolás emlékei a kora középkorban

A nők mindig is igyekeztek szépek és vonzók lenni. Már az őskorból maradtak ránk olyan leletek, amelyek azt bizonyítják, hogy e cél érdekében különféle praktikákat vetettek be. A római kor szépségkultusza és kiterjedt kozmetikai gyakorlata (illatszerek, festékek, kenőcsök) a barbár népekhez nem jutott el teljes egészében, megmaradt csaknem elérhetetlen luxusként. A hun kortól a 7. század közepéig a legelőkelőbb nők sírjaiból ritkán azért előkerülnek az övről lecsüngő szalagokba akasztott, változó összetételű piperekészletek. Vannak közöttük kanalas fejben végződő tűk/rudak, köröm- vagy fogpiszkálók: karmos végű rudak; piperekések, szűrőkanalak és kis fémkúpok szőrmaradványokkal, melyek ecsethez tartoztak. Ezek a tisztálkodás mellett nagy valószínűséggel festékanyagok előkészítését és talán az arcra való felvitelét szolgálták. A szűrőkanalak esetében felmerült, hogy azokat a kereszténység ariánus ágához kapcsolódó rituáléhoz használták, de mivel mindig pipereeszközök között kerülnek elő, valószínűbb, hogy inkább valamiféle szépészeti eljárás kellékei voltak.

Az egyik legdíszesebb ilyen készlet Bácsordasról került elő. Az 5. század középső harmadában eltemetett előkelő hölgy spiráldíszes, nagy ezüstcsattal összefogott övén, karikára fűzve viselte pipereeszközeit. Ezek között volt egy kis méretű ezüst szűrőkanál, két rúd és egy spiráldíszes ecset- vagy tükörnyél.

Az 5–7. századi női sírokban fémtükrök is előfordulnak, ritkán kerülnek elő azonban épen. Legtöbbször csak töredékeket dobnak a sírba, valamiféle rituális, vélhetően a halott lelkével kapcsolatos szertartás részeként. Ezek a kora népvándorlás kori tárgyak speciális, bronzhoz hasonló, de annál fehérebb fényű ötvözetből készültek. A hun kori, nomád típusú tükrök kis méretűek (4–12 cm átmérőjűek), kör alakúak, hátoldalukon domború dísszel, a hátoldalon kialakított fülbe vékony fapálcát lehetett nyélként illeszteni. Fényezett elülső oldaluk nemcsak ma, hanem egykor is homályos volt, a bennük látottak meg sem közelítették a modern, foncsorozott üvegből készült tükrökben látszó, tiszta képet. 

A népvándorlás korban a nők és férfiak egyaránt használtak fésűt, a nők leginkább a hajukba tűzték (a feltárások során a fej mellett kerülnek elő), míg a férfiak sírjában a halott oldala mellé helyezve találjuk meg őket. 

A hagyományos felfogás, mely a nőkhöz társítja a szépség, tisztaság, jól ápoltság képzetét, a Karoling-kori régészeti leletanyagban kevéssé megfogható. A női szépségápolásra utaló egyetlen, pipere- vagy toalett eszköz: a fésű. A faragott agancslapokból összeállított fésűket többnyire egyszerű, bekarcolt geometrikus mintával díszítették, általában egyoldalasak voltak, de ismerünk kétoldalas pipere- vagy kontyfésűt is. Az ápolt megjelenés azonban nemcsak a nők kiváltsága lehetett, a fésűk a kora népvándorlás kori germán, illetve a 8–9. századi férfiak tarsolyában is előfordulnak.

NŐI SZEREPEK, NŐI SORSOK A KORAI KÖZÉPKORBAN

A kora középkori nő is sokféle szerepkörben élt a mindennapokban. Igyekezett megfelelni környezete elvárásainak: a családban és a társadalomban egyaránt. A családon belül először valaki lánya volt, később vélhetően valaki felesége lett, azután – a legfontosabb elvárásként – anyává vált, hogy végül a fiatalabbakat segítse tudásával és élettapasztalatával idős korában. A nők családon belüli helyzetéről ebben az időszakban leginkább a sírok tudósítanak: mennyi és milyen ékszerrel, használati tárggyal, milyen öltözékben helyezték őket a sírba. A vizsgálható embertani anyag alapján pedig olykor az is megmondható, hogy szenvedtek-e valamilyen betegségben, voltak-e sérüléseik, illetve ritkán azt is, hogy milyenek voltak a táplálkozási szokásaik, lehetőségeik. Életük hétköznapi rítusai, az egyéni sorsok, tulajdonságok és képességek legtöbbször rejtve maradnak előttünk, azonban néhány kivételes eset mégis rávilágít nem mindennapi életükre, különleges egyéni történeteikre is.

BATHILDIS, A REGÉNYES ÉLETŰ SZENT

A fordulatos, kalandregénybe, vagy még inkább mesébe illő élettörténet a korai középkor színes világát tárja elénk: egy olyan korszakot, amikor egy emberrel – különösen egy leánnyal vagy egy fiatal nővel – bármi megtörténhetett. A 7. század végén íródott eredeti legendának több változata született és terjedt el Európa-szerte, míg az idők folyamán a történeti hűséget megkérdőjelezhető, meseszerű elemeket magába olvasztó regényes élettörténetté dagadt. Az angolszász eredetű Bathildis/Balthild(e/a)/Baudour/Bauthielt név már önmagában beszédes: jelentése ’bátor kard’ vagy ’bátor lándzsa’. Bathildis 626/630 táján született Britanniában, a források nem egybehangzóak származását illetően, szegénysorsú, előkelő, vagy akár királyi család leszármazottjaként egyaránt említik. Az azonban bizonyos, hogy még gyermek volt, amikor normann kalózok fogságába esett, és rabszolgaként frank földre került. A neustriai majordomus, Erchinoald udvarában szolgált, itt figyelhetett fel szépségére II. Klodvig frank király, aki 649-ben feleségül vette. A királynévá lett Bathildis három fiúgyermeket szült, majd a király korai halála után kiskorú gyermekei mellett régensként (az uralkodó helyett ideiglenesen hatalmat gyakorló személyként) kormányzott. Miután gyermekei elérték a nagykorúságot, az özvegy királyné egy általa alapított, Párizs melletti kolostorba vonult vissza, ahol élete utolsó tíz évét – 680-ban bekövetezett haláláig – apácaként töltötte. Bathildis egész életében támogatta a frank egyházat, adományokat tett, kolostorokat alapított. Egy fennmaradt történet szerint férje halála után pompás királyi ékszereit beolvasztatta, hogy abból egy méltó ereklyetartót készíttessen. Legendája kiemeli, hogy királynéként, majd uralkodóként is megmaradt szerénynek és jámbornak, ugyanakkor erős kézzel, rátermetten kormányozta országát, intézkedései pedig mindvégig a kereszténység védelmét és megerősítését szolgálták. A keresztény gyermekek védőszentjévé is annak a nevezetes rendelkezésének köszönhetően válhatott, amelyben biztosította a megkeresztelt gyermekek védelmét a rabszolgasággal szemben. Életében véghez vitt cselekedetei, valamint a sírjánál történt csodák alapozták meg kultuszát. Ez vezethette a Karoling uralkodót, Jámbor Lajost, hogy 833-ban felnyittassa sírját. A sír feltárásakor a testet romlatlanul, teljes épségben találták, ami Bathildis szentségének egyik legfontosabb bizonyítékául szolgált. A csaknem teljesen épen maradt, kereszttel kivarrt, díszes halotti tunikáját máig temetkezési helyén őrzik. A Meroving királynét 880-ban, I. Miklós pápa avatta szentté. Bár a magyar katolikus egyház szentjeinek sorában is megtaláljuk Bathildist, magyarországi tiszteletének eredete nem tisztázott. Nem tudjuk, hogy kultusza eljutott-e Pannóniába a rövid, Karoling-kori kereszténység időszakában, vagy csak a későbbi, középkori, esetleg újabb kori kapcsolatoknak köszönhető, hogy alakja és legendája elért Magyarországra is.

HONFOGLALÓ NŐK LÓHÁTON

Bár a korábbi időszakokban általánosnak mondható, a magyar honfoglalás korában nem túlzottan jellemző a hagyományosan női feladatokhoz köthető tárgyak sírba helyezése. Ezzel szemben ugyanakkor a korszakban nemcsak a férfiak, de gyakran a nők, sőt olykor a gyermekek mellé is eltemették lovukat. A lócsontokkal együtt – vagy sokszor azok nélkül – a lovak szerszámzata, tehát a többnyire fából készült nyereg, a kengyelek, a zabla, a hevedercsat vagy akár a nemesfémekkel gazdagon ékesített szíjazat is a sírba került. Néhány szerencsés kivételtől eltekintve magukból a honfoglalás kori nyergekből az eltelt évszázadok nem sokat hagynak a kutatók számára. A korabeli nyergek egyes elemeit faragással, festéssel, az előkelőbbek esetében fémveretekkel, illetve faragott csontlapokkal is díszítették. Utóbbi látványos képviselői a Soltszentimre-Blaskovich Sándor kastélya mellett napvilágot látott nyereglemezek. Az itt elhantolt előkelő hölgy sírjából a nyergen kívül kengyelpár, illetve a korábban már bemutatott, virágokat utánzó (rozettás) lószerszámveretek is előkerültek. A palmetta motívummal díszített, faragott csontlapok a nyereg elülső kápáját díszítették (a kápák a lovas derekának megtámasztására szolgáltak). A tárgy rekonstrukciós rajzát László Gyula készítette el. Ez az értelmezés – kisebb-nagyobb módosítások mellett – a mai napig meghatározza azt, amit a honfoglalás kori nyergek szerkezetéről, méretéről és formájáról gondolunk.

ELŐZŐ

NŐNEK VALÓ VIDÉK?

KÖVETKEZŐ

RÓLUNK

A MuseuMap aggregációs szolgáltatásának kiterjesztése, ahol a műtárgyak történeteivel, virtuális kiállításokkal és térbeli tárgyrekonstrukciókkal a magyar kultúra kincsei elevenednek meg.

KAPCSOLAT

MNM OMMIK

1088 Budapest, Múzeum krt. 14-16.

ommik@mnm.hu

museumap@mnm.hu

LÉPJ KAPCSOLATBA VELÜNK!

Kiállítanál nálunk? Küldenél virtuális kiállítást? Írj nekünk, felvesszük veled a kapcsolatot.
Magyar Nemzeti Múzeum, Copyright © 2020, Minden jog fenntartva!
×