ÜGYFELEM ÉRDEKÉBEN

A Budapesti Ügyvédi Kamara és az MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum közös kiállítása, az Ügyfelem érdekében - 150 éves az Ügyvédi Kamara című időszaki tárlat, amely a magyar ügyvédség, illetve a területi ügyvédi kamarák 150 évre visszanyúló történetét dolgozza fel. A kiállításban a Budapesti Ügyvédi Kamara emlékanyaga mellett megtekinthetőek az MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum és a Rendőrmúzeum gyűjteményének legszebb darabjai is. A tárlat különlegessége, hogy a Budapesti Ügyvédi Kamara elnökének felhívására számos ügyvéd ajánlott fel a saját tulajdonában lévő tárgyakat, kordokumentumokat, amelyek a magyar ügyvédség történetéhez kapcsolódnak és amellyel most először találkozhat a közönség.

150 éve, 1875. február 20-án tartotta meg alakuló közgyűlését a Budapesti Ügyvédi Kamara 430 alapító tagja. E köztestület a megalakulásától kezdve jelentős befolyással bírt a teljes magyar ügyvédségre és az ország általános jogfejlődésére is.

Az 1875. évben nem csupán a Budapesti Ügyvédi Kamara alakult meg, hiszen a nevezetes 1874:XXXIV. tc. (Ügyvédi rendtartás) értelmében 27 (majd utólag még egy) regionális székhelyen hoztak létre az ügyvédek önkormányzati elven működő köztestületet, amelyek közfeladatot láttak el. Csak az folytathatott 1875-től ügyvédi tevékenységet, akit valamelyik területi ügyvédi kamara tagjává felvettek. A területi kamarák másfél évszázada védik a hivatásrendbe tartozók érdekeit, ugyanakkor felügyeleti szervként a felmerülő fegyelmi ügyekben is eljárnak.

A magyar ügyvédség területi kamarai rendszere – földrajzilag – az utóbbi másfél évszázadban sokban változott. A történelem vihara az elcsatolt országrészekkel együtt elszakított a rendszerbe illeszkedő kamarai székhelyeket is. Az anyaország kamarai szervezeti egységeit a második világháborút követő évtizedekben, majd kisebb részben a rendszerváltást követően is átalakította az éppen aktuális hatalom. Mindez csak megerősíti azt a kijelentést, hogy a magyar ügyvédség kialakulása és történeti útja elválaszthatatlanul kötődik a magyar társadalomhoz és a magyar államisághoz. Kiállításunk célja, hogy ezt az utat – ha sok esetben csupán széles ecsetvonásokkal is, de – minél érzékletesebben vázolja fel az érdeklődők számára. Híres ügyvédek híres perei elevenednek meg a Magyar Nemzeti Múzeum Állandó Történeti Kiállításának termeiben, évszázadról évszázadra járva. Bepillantást nyerhetünk az ügyvédi élet mindennapjaiba és ünnepnapjaiba is, megismerhetjük az első magyar ügyvédnőt, és megtapasztalhatjuk, milyen szenvedéseken mentek keresztül a zsidó származású ügyvédek a vészkorszakban, vagy a kommunista rendszerrel nem egyezők az 1950-es évek diktatúrájában.

Tárlatunk egyúttal az ún. közösségi kiállítás erényeit is felvillantja, hiszen a Budapesti Ügyvédi Kamara elnökének felhívására több tucatnyi, a magyar ügyvédség múltját idéző, előszereteti értékkel bíró tárgyakat adtak kölcsön számunkra ügyvéd kollégák, teljesebbé, élvezhetőbbé és személyesebbé téve számunkra az élményt.

Hazánk egyre zavarosabb politikai viszonyai mellett talán a perek számának növekedése is okozhatta, hogy 1563-tól már a vármegyei perekben a per során a törvényszék előtt is lehetett ügyvédet vallani. A XVIII. században azután egyre precízebben szabályozták az ügyvédi munkát. Az 1723. évi XXXV., XXXVI. és XXXVIII. törvénycikk; valamint az 1729. évi XXIV. törvénycikk is az ügyvédvallásról (egy vagy több perben leendő eljárás végett valamely ügyvédnek a bíróság előtt szóval vagy írásban történő vagy történt bejelentése) szólt. Más személyeknek az ügyvédvalló levelet országos hatáskörű bíróság vagy hiteles hely előtt kellett kiállíttatniuk.

A törvényhatóságokban (vármegyékben, városokban) a 17–18. századtól választott tiszti ügyészek (fiskálisnak nevezték őket) működtek. Teendőik közé tartozott a vármegye, a város jogi képviselete, valamint az önmagukról gondoskodni nem tudók (árvák, gyámoltak) jogainak megóvása. A büntetőjog terén az ő feladatuk volt a vád alá helyezés előkészítése, a vádképviselet, a büntetések végrehajtásának ellenőrzése. A tiszti ügyész szerepe kettős volt: míg egyes ügyekben a vád képviseletét látta el, máskor a védelmet gyakorolta, illetve magánszemélyek részére ügyvédi megbízásokat is teljesített. A tiszti ügyészek sem egymással, sem pedig a jogügyigazgatóval nem voltak szervezeti kapcsolatban. Katona József, a Bánk bán írója Kecskemét város első fiskálisa volt 1826 és 1830 között.

A szegedi boszorkányper

Magyarországon az ügyvédség szabályozására a 18. században több jelentős törvényt hoztak, miközben a védőügyvédek szerepe a büntetőügyekben még nem alakult ki. Erre az egyik legékesebb példa a szegedi boszorkányper, amelyben a városi ügyész képviselte mind a vádat, mind a védelmet, a vádlottaknak nem volt védőügyvédjük. Az ítélőszéket a városi tanács tizenkét tagja gyakorolta. Ezt az ügyet éppen emiatt emeltük ki: nevezhetjük zéró, avagy kiindulási pontnak.

1728. július 23-án hat férfit és hat nőt égettek meg máglyán Szegeden boszorkányság vádjával. A büntetést egy akkor még a városon kívül eső erdős területen hajtották végre, amelyet azóta Boszorkányszigetnek neveznek. A leghíresebb magyarországi boszorkánypernek bizonyíthatóan legalább huszonegy áldozata volt. Ekkoriban a boszorkányperek idejének Európában már leáldozóban volt, éppen ezért a szegedi per hatalmas visszhangot váltott ki a nyugati világban.

A boszorkánypert a városi hatóságok kezdeményezték, az évek óta a környéket sújtó aszály és a hozzá kapcsolódóan kialakult éhínség lehetett az egyik kiváltó oka. A hosszan tartó környezeti katasztrófa magyarázatát a sötét természetfeletti erőkben keresték. A városi gonosz pletykák alapján vádolták meg boszorkánysággal Kökényné Nagy Anna bábaasszonyt, akit kínzásokkal tanúságtételre bírtak. Bevallotta a boszorkányságot és tizennyolc másik emberre vallott, akiket ugyancsak vallatóra fogtak, majd a városi bíróság elé citáltak. A vádlottak között volt a város egykori főbírája és leggazdagabb embere, a nyolcvankét éves Rózsa Dániel is, aki a kínzások hatására megtört, és ugyancsak beismerő vallomást tett. A jegyzőkönyv szerint ő volt a boszorkányok vezetője, és társaival együtt egy akó pénzért hét esztendőre eladták a csapadékot a töröknek. A vád szerint az esőt egy zacskóban kötötte el, amelyet hordói alá rejtett.

Német mintára alkalmazták az egykori istenítéletet, a vízpróbát az Alsó-Tisza partján. Három öregasszony nyomban vízbe fulladt, akiket ily módon ártatlannak tekintettek, ám ez számukra csekély vigaszt jelenthetett. Egy másik kora középkori eredetű istenítéletet (ordáliát) is elővettek a bírák: a mérlegelést. A mérlegen az alacsony testsúly is a boszorkányságot bizonyította. Hosszú tűkkel szurkálták a vádlottakat, hogy az ördög testi bélyegét megtapasztalhassák rajtuk. Testük ezeken a pontokon érzéketlen volt, nem vérzett. A kínvallatások során többen elhunytak, vagy végeztek magukkal tömlöcükben.

Légrádiné Malmos Katalinnak előbb fejét vették, és csak teste került a máglyára. Végné Koncz Sára megégetését elhalasztották, mivel gyermeket várt. Őt és Bogadussánét 1729. március 7-én égették el, de nekik is előbb fejüket vették.

Barabás Miklós A Lánchíd alapkőletétele című híres festményén számos alakot felismerhetünk, sőt olyan korabeli grafikák is születtek, amelyek nevesítik a képen látható személyeket. Az itt látható négy portré az avatáson jelen lévő férfiakat ábrázol, akik jogász végzettségűek voltak, többségük ügyvédként is tevékenykedett. Talán kevesen tudják, hogy a híres író, báró Jósika Miklós és Vörösmarty Mihály, a korszak egyik költőgéniusza is a jogi pályát hagyta el a művészi dicsőségért.

A márciusi ifjak közül többen jogvégzettek voltak, és néhányan közülük ügyvédként is tevékenykedtek. Az itt bemutatott néhány ifjú közül többen a szabadságharc során fegyvert is fogtak, és harcoltak forradalmi eszméikért és a magyar szabadságért.

1848-ban a magyar ügyvédtársadalom jelentős része fegyverrel vett részt a nemzet szabadságharcában. A márciusi ifjakon kívül néhány nevet mindenképpen érdemes megemlíteni: Farkas István pécsi ügyvéd honvéd hadnagyként harcolt, Kovács Sándor ügyvéd őrmesterségig vitte, Szalay Mihály komáromi ügyvéd főhadnagyként harcolt. Az aradi Kornis Károly ügyvéd törzstisztként szolgált Aulich Lajos tábornok alatt. A nagykállói Böszörményi László a komáromi várban volt százados, Szacsvay Imre százados meghalt a piski csatában. Major János kassai ügyvéd is századosságig vitte. A zalai honvédek névtára szerint a megyéből harminchét jogvégzett férfiú állt be a honvédseregbe, közülük huszonöt ügyvéd volt.

1882. április 1-jén Solymosi Eszter, a tizennégy éves, református felekezetű szolgálólány, akit gazdasszonya, Huri Andrásné festékért küldött a falusi boltba, hazafelé menet eltűnt. Aznap volt a pészahot megelőző szombat ünnepe, amikor a falusi és a környékbeli zsidók a kántor- és metszőválasztásra messziről érkező vendégekkel együtt összegyűltek a tiszaeszlári zsinagógában. Az eredménytelen keresés után elterjedt a faluban, hogy Esztert a zsidók ölték meg vallási célzattal. A lány anyja a szóbeszédre hallgatva, a helyi zsidóságot vádolva tett feljelentést a községi bírónál, majd április 4-én Jármy Jenő tiszalöki főszolgabírónál. A hatóságok elrendelték a lány országos körözését. A nyíregyházi törvényszék Bary József aljegyzőt küldte ki a vizsgálatot lefolytatni. Bary Tiszaeszlárra utazott, letartóztatta Scharf Józsefet és feleségét, majd megkezdte a falubeliek kihallgatását. Scharfék kamaszfia, Móric vallomása szerint az apja a szombat reggeli istentisztelet után behívta az arra járó Esztert, hogy segítsen levenni a gyertyatartókat (ami a zsidóknak szombaton tilos volt). Ezután egy Hermann Wollner nevű zsidó vándorkoldus, aki a házukban kapott szállást, a zsinagógába vitte a lányt, ahol a három ott tartózkodó sakter elvágta a nyakát, és a vérét egy edénybe gyűjtötték. Ezután a holttestet újra felöltöztették, és a nyakát rongyba bugyolálták. Móric – vallomása szerint – mindezt a kulcslyukon keresztül látta. A fiú vallomása alapján tizenkét zsidót letartóztattak. Recsky András csendbiztos átvizsgáltatta a zsinagóga és a sírok környékét, de nem találta nyomát a holttestnek.

A magyar antiszemitizmus vezéralakjai, Ónody Géza és Istóczy Győző néhány nappal később felszólaltak a parlamentben, és a tiszaeszlári vádlottak bűneit kivetítették a teljes magyar zsidóságra. Ónody ráadásul tiszaeszlári birtokosként a nyomozásban is részt vett. A vádak gyorsan elterjedtek az országban, számos helységben zavargások törtek ki.

Az ügyet tovább bonyolította, hogy június 18-án tiszai tutajosok egy fiatal nő holttestét találták meg a folyó partján, Tiszadada közelében. A halott Solymosi Eszter ruháit viselte, és a helyi orvos tizennégy évesnek becsülte. A holttest nyaka ugyanakkor sértetlen volt.

A rögtönzött halottszemlén a tömegből kiszólított falubeliek a holttestben Solymosi Esztert ismerték fel, viszont édesanyja, Solymosi Gáborné és annak húga, akik a legjobban ismerték őt, tagadták, hogy Eszter lenne a halott. A szakértő orvosok megállapították, hogy a halott 10–24 éves, és 8–10 napja hunyt el.

Bary azt feltételezte, hogy a zsidók egy másik nő holttestét öltöztették Eszter ruháiba, és felmentésük érdekében megszervezték a már nem egyértelműen felismerhető halottnak a hatóságok kezére juttatását. Utasítására letartóztatták a testet megtaláló tutajosokat; a védelem szerint napokon át tartó vallatással, fenyegetésekkel és veréssel kettejükből beismerő vallomást csikartak ki, mely szerint pénzért vállalták a tetem beöltöztetését és leszállítását. Vallomásuk alapján letartóztattak egy újabb tutajost, Smilovics Jankelt. Hatnapos megdolgozás után ő is vallott, eszerint két tiszaeszlári zsidó, Grósz Márton és Klein Ignác adta nekik a holttestet.

Tizenöt személy ellen indítottak eljárást, előzetes letartóztatásba helyezték őket, majd a Királyi Ügyészség nyújtotta be ellenük egy évvel később, 1883. április 14-én a vádiratot a Nyíregyházi Törvényszéken.

A megvádoltak védelmét Eötvös Károly ügyvéd, a Függetlenségi Párt országgyűlési képviselője vállalta el, aki saját pártjával is nézeteltérésbe került emiatt. Védőtársa Funták Sándor (korábban a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöki tisztét is betöltötte), Friedmann Bernát és Székely Miksa volt.

1882. szeptember közepén a védők indítványára a holttestet exhumálták és felboncolták a budapesti egyetem kirendelt tanárai: Scheuthauer Gusztáv patológus, Belky János, a korai magyar törvényszéki orvostan egyik nagy alakja és Mihalkovics Géza orvos, anatómusprofesszor. A szakértők a holttestet már felbomlott állapotban találták, így számos tényt nem tudtak tisztázni, azt viszont megállapították, hogy a holttest nyaka ép, így a nyakelvágás mint a halál oka kizárható.

A nagy per végtárgyalása Nyíregyházán zajlott le 1883. június 20. és augusztus 3. között. Az ügyészi feladatokat Szeyffert Ede királyi főügyészhelyettes látta el, július 27-i vádbeszédében a vádlottak felmentését indítványozta.

Eötvös Károly hétórás védőbeszédet tartott július 30-án. A védelem szerint a megtalált holttest valóban Solymosi Eszteré volt, aki gazdasszonya, Huriné kíméletlen bánásmódja miatt elkeseredésében a Tiszába ölte magát.

A Magyar Királyi Kúria részmegállapításként kimondta: nem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy a megtalált holttest Solymosi Eszteré, ám összességében az augusztus 3-án kihirdetett ítéletében kimondta a megvádolt zsidók felmentését. A fellebbezés után a jogerős felmentő ítéletet 1884. május 10-én hozták meg.

Az elsőfokú felmentő ítélet hírére zavargások törtek ki szinte minden magyar nagyvárosban, különösen a Dunántúlon. Statárium elrendelésére és a katonaság halálos áldozatot is követelő bevetésére volt szükség a tömeg felszámolásához.

Az országosan felkorbácsolódó antiszemita érzelmeket kihasználva 1883 októberében megalakult az Országos Antiszemita Párt, amely az 1884-es és 1887-es választásokon is bejutott az Országgyűlésbe.

A tiszaeszlári per Európa-szerte hatalmas figyelmet és példátlan felháborodást keltett.

„A kir. ügyész azon indítványát, hogy Eötvös Károly ellen fegyelmi eljárás tétessék az ügyvédi kamara utján folyamatba, amiért az azt mondta a székesfehérvári rendőrségről, hogy hamis bizonyítványt állitott ki, szintén mellőzte a kir. tör-vényszék.”
A félmilliós ternó. A végtárgyalás tizedik napja (Pesti Hírlap. márc. 30. 88. sz. 8-11. p.)

A temesvári királyi törvényszék fennállása óta legszenzációsabb bűnügye a közokirathamisítás bűntette miatt Farkas Menyhért és társai elleni bűnper volt, amely kis ideig nem csak a magyar, de nemzetközi publikumot is lázba hozta.
Az ügy: 1889. évi július 6-án Temesvárott tartott állami lottóhúzás alkalmával a szerencsekerékből a 44., 50., 55., 80. és 88. számok kerültek ki nyerőkként. Bécsben csakhamar jelentkezett a szerencsés nyertes, akinek az osztrák államkincstár 480.000 forintot fizetett ki nyereményként. A kis lutrinak nevezett állami lottójövedéknél addig hallatlan összegű nyeremény gyanút keltett. Rövidesen kiderült, hogy Bécsben három ottani lottógyűjtőben a 40., 44., 50., 55., 60., 66., 70., 77., 80. és 88. számokból különböző változatossággal összeállított 240 ternó sorozatot, minden egyes sorozatot 5-5 forinttal rakta meg Farkas Menyhért, volt városi hivatalnok, ügyvédi írnok az 1889. július 9-én Temesvárott tartandó húzásra július 1. és 3. között. A megindult vizsgálat kiderítette, hogy Farkas Menyhért a húzás napjára Temesvárra érkezett, ahol a Koronaherceg Szállóban vett ki szobát. Itt találkozott özvegy Telkessy Nándorné nevű bűntársával, és ennek 11 éves Margit nevű leányával, akit fiúruhába öltöztetve a húzás helyére, a lottóhivatalba mentek. A nyerő számokat az erre rendelt bizottság előtt mindenkor egy, a Gizella-árvaházból odaküldött fiúcska emelte ki a szerencsekerékből; ezt a fiúcskát azonban Püspöky József lottóhivatalnok, Farkas Menyhért másik bűntársa elköldte, és a szerencsekerékhez Telkessy Margitot állította. A negyedik bűntárs, Szobovits Károly lottóhivatalnok eközben a szerencsekerékbe a számokat berakta, a számok befogadására szolgáló fatokok közül azonban tíz, előzőleg a többinél kissé sötétebbre festett tokba a Farkas Menyhért által megrakott tíz számot helyezte el. A kis Margit, akit Farkas Menyhért megelőzően erre kitanított, a kerékből hat sötét tokot húzott ki, miáltal Farkas Menyhért húsz ternónyereményt, egyénkint 24.000, összesen 480.000 forintot nyert. A bírói vizsgálat az egész bűnszövetkezetet leleplezte, Farkas Menyhért öt évi, Szobovits Károly és Püspöky József 4 1/2-4 1/2 évi, özv. Telkessy Nándorné pedig 1 és 1/2 évi börtönnel lakolt. Farkas Menyhért védelmét a kor ügyvédfejedelme Eötvös Károly vállalta el, aki keményen küzdött védencéért. Farkas, miután kiszabadult, a családjával együtt Ausztráliába költözött. A gyanú szerint a hatalmas nyeremény okozta bukása előtt több kisebb hasonló lutricsalást is elkövetett, de ezekre pontos nagyságára soha nem derült fény.

Farkasról és a csalásról Herczeg Ferenc érdekes adalékkal szolgált Várhegy című kötetében:
„Szavljevics régóta nem vezette már az irodáját, hanem minden dolgát Farkas Menyhértre bízta. Farkas mint ügyvédi írnok szerepelt, tulajdonképpen azonban bérben birta az irodát, amelynek az volt a híre, hogy valóságos aranybánya. Annyi bizonyos, hogy Farkas bővében volt a pénznek és bőségesen pénzelte Szavljevicset is. Bizonyára lesznek olvasóim közt, akik emlékeznek Farkas Menyhért nevére, amely később kriminális világhírre tett szert. Aradmegyéből szakadt le hozzánk, tekintélyes és megnyerő külsejű férfi volt, írnok létére előkelő pozíciót tudott magának teremteni, emberbaráti, de különösen hazafias célokra sokat költött. Mindenki azzal gyanúsította Farkast, hogy túl keveset juttat Szavljevicsnek az aranybánya jövedelméből, ebből aztán nézeteltérések lettek és Farkas egy nap kivált az irodából. Gyókó bácsi megint maga vette kezébe az ügyek intézését és engem szerződtetett irodavezetőjének. Hogy rám találjon, csak át kellett mennie a saját ebédlőjébe. Rövidesen azt a kínos tapasztalást szereztük, hogy az ügyvédi aranybánya egyáltalában nem jövedelmez. […] A dolog még rejtélyesebb lett, mikor előkerestük a régi ügyiratokat és azt a tapasztalást szereztük, hogy Farkas Menyhért az elmúlt pár esztendőben alig hajtott be valamit ügyvédi díjak címén. Az idő meghozta a rejtély megoldását. Farkast később letartóztatták a lottójövedék kárára elkövetett óriás csalásai miatt. Százezreket, talán milliókat szerzett, mert ezt a különös esetet soha sem tudták minden vonatkozásban tisztázni. Az ügyvédi irodára azért volt szüksége, hogy a vagyona eredetét illetőleg tévútra vezesse a közvéleményt. A lottóper, amelynek főtárgyalása Temesváron volt, a maga idejében izgalomban tartotta Európát. Farkasnak Eötvös Károly volt a védője. Eötvös bevált módszeréhez híven, a tárgyalás során azon volt, hogy a terhelő tanukat körmönfont kérdéseivel annyira zavarba hozza, hogy végül mint féleszű fecsegőket állíthassa a bíróság elé. Egy bárót, a lottójövedék magasabb rangú tisztviselőjét úgy megforgatott, hogy az tehetetlen mérgében sírva fakadt a tárgyalóteremben. Farkast többévi börtönre ítélték. Nekem ma is az a meggyőződésem, hogy a csalás nem úgy történt, mint ahogyan a bíróság megállapította. Farkas azonban elfogadta a királyi ügyész által konstruált tényállást, nehogy nyilvánosságra kerüljön az egész igazság, mert ez esetben hurokra kerültek volna olyan bűntársai, akiket mindenáron kímélni akart. A pénzből, amit Farkas a csalásaival szerzett, alig került meg valami. Miután elszenvedte a börtönbüntetését, a leányaival Ausztráliába ment. Előbb egy napot Versecen töltött, hogy elrendezze az ügyeit. Én alkonyatkor a Várhegy lejtőjén találkoztam vele, ahol magányosan sétált a szőlők közt.”

1925. december 19-én a Magyar Távirati Iroda közleményt adott ki arról, hogy Hollandiában letartóztattak három magyar állampolgárt, mert tízmillió francia frank értékű hamisított ezerfrankos bankjegyet találtak náluk.

A holland hatóságok elsőként a külügyi futárigazolványt felmutató Jankovich Arisztid nyugalmazott ezredest vették őrizetbe, aki két hamis ezerfrankost akart felváltani. Nem sokkal később a hamisított román útlevéllel rendelkező Mankovich Györgyöt és Marsovszky Györgyöt is elfogták, akiknél tele bőröndnyi hamis frankot találtak. Jankovichot a holland bíróság három, a másik két vádlottat két-két év börtönre ítélte.

A botrány akkor vált politikailag érzékennyé, amikor az eleinte hallgató Jankovich beszélni kezdett, és azt vallotta, hogy a hamis bankjegyeket Magyarországon nyomtatták. Feladata szerint csak át kellett volna adnia a hamis pénzt két társának, ám megpróbálkozott a beváltással is, ezen vesztett rajta. Elmondása szerint a hamisítási ügyletről a magyar politikai elit nagy része tudott, de a szálakat végül sikerült elvarrni, és „csak” Nádosy Imre országos rendőrfőkapitány bukott bele az ügybe. A célt illetően több teória is terjedt: egyrészt Trianon megbosszulása, a Felvidék és Erdély felszabadítása lehetett az indok, de felmerült az is, hogy a Habsburgok restaurációját akarták a bűntény kitervelői finanszírozni, avagy a francia nemzeti fizetőeszköz gyengítését, bedöntését remélték a nagy volumenű hamis pénzpiacra dobásától.

A szálak Windischgrätz Lajos herceghez, az 1848–49-es szabadságharc ellen harcoló osztrák tábornagy unokájához, a királypárti legitimisták vezéralakjához vezettek. A herceg 1918-ban közoktatási miniszteri posztjáról panamái (korrupciós ügyei) miatt lemondásra kényszerült, és Svájcba emigrált. Később visszatért Magyarországra, országgyűlési képviselő lett. A per során kiderült, hogy családi birtokait jelentős adósságok terhelik. Az is kiderült, hogy Windischgrätz már 1922-ben kísérletezett a frank hamisításával, és ezzel az ötletével megkereste Bethlen István miniszterelnököt is, aki visszautasította. A herceg és társai ezután fogadtak fel egy Arthur Schulze nevű német profi hamisítót. Az állami szerepvállalás és finanszírozás azért is gyanús, mert a szükséges nyomdagépet a Pénzügyminisztérium rendelte meg, a feladat műszaki részét pedig a Teleki Pál volt miniszterelnök által vezetett Állami Térképészeti Intézetben végezték el. Ugyan egy évig próbálkoztak a tökéletes hamisítványok elkészítésével, de csak részsikereket értek el: a végül elkészült harmincezer bankjegyből csak négyezer-négyszáz lett elfogadható, de ezekkel sem lehetett a banki alkalmazottakat becsapni.

A botrányból nemzetközi politikai ügy kerekedett, és természetesen az első hírek után a nyomozás és a per újabb és újabb eseményeit a világsajtó is felkapta. A kínos incidens miatt a magyar kormány parlamenti vizsgálóbizottság felállítása mellett döntött. A bizottság jelentését végül a parlament elfogadta, és ezzel felmentette a kormányt a felelősség alól.

A frankhamisítási per tárgyalása 1926. április 30-án kezdődött el. A legismertebb védőügyvéd Gál (Spitzer) Jenő (1872–1940) volt, aki Vázsonyi Vilmoshoz hasonlóan az ellenzéki Nemzeti Demokrata Polgári Párt színeiben parlamenti képviselőként is dolgozott. A per végül enyhe ítéleteket hozott. A bíró Windischgrätzre és Nádosyra négy-négy év fegyházat, valamint fejenként tízmillió korona pénzbüntetést szabott ki. A többi huszonkét alsóbbrendű vádlott kisebb fogházbüntetéssel úszta meg az ügyet. A két fővádlott 1928-ban kormányzói kegyelemben részesült. A botrány súlyosan rombolta Magyarország nemzetközi megítélését, külföldön a kabarékban és vicclapokban sokáig élcelődtek az ügyetlen magyarokon.

1931. szeptember 12-én éjjel, közvetlenül éjfél után Biatorbágyon súlyos merénylet történt, amelyben huszonketten életüket vesztették, tizenheten pedig súlyosan megsérültek. A falu határában egy kisebb völgyet átívelő vasúti viaduktnál pokolgép robbant, amely a pályatest egyik szakaszát felszakította, és a Bécsbe tartó gyorsvonat mozdonya, valamint a tizenegy kocsi közül az első hat a mélybe zuhant. A menetrend szerint a bécsi gyors előtt tizenöt perccel egy tehervonatnak kellett volna áthaladnia a hídon, amelyet azonban késés miatt félreállítottak, és előre engedték a gyorsvonatot. A robbantás után a nyomozók megtalálták a robbanószerkezetet, valamint egy levelet, amelyben kommunista szervezkedésről írtak. A helyszínen jelen volt (a helyszíneléskor készült fényképeken is láthatóan) a merénylet elkövetője, a Bécsben élő Matuska Szilveszter részvénytársasági igazgató, aki első kihallgatásakor azt állította, hogy a vonat egyik lezuhant kocsijában utazott. Már akkor felkeltette a gyanút a nyomozókban, de sikerült tisztáznia magát. Matuskát 1931. október 7-én tartóztatták le Bécsben – a kihallgatásokat és a beismerő vallomást követően ottani tárgyalását 1932 júniusában tartották. (Elfogása után nemcsak a biatorbágyi, hanem egy németországi és egy ausztriai robbantást is magára vállalt.) A tárgyaláson Matuska az elmebeteget játszotta, a tudatát hatalmában tartó „Leót” emlegette, az orvosok azonban épelméjűnek nyilvánították, és az osztrák bíróság hat év börtönbüntetésre ítélte. A budapesti főtárgyaláson az elnök dr. Márton Albert volt, a vádat dr. Götz Károly, a Pestvidéki Ügyészség helyettes elnöke képviselte, a védelmet pedig az a dr. Lévai Tibor ügyvéd látta el, aki a Tisza-gyilkosság tárgyalásán is szerepelt védőként. A védelem a főtárgyalás utolsó előtti napján felmentést kért, mert „a vádlott a cselekmény elkövetése idejében szabad akaratelhatározási képességét kizáró elmezavarban szenvedett”. Dr. Lévai nyilvánvaló célja az volt, hogy védence elmegyógyintézetbe kerüljön a börtön helyett. Mindezt nem sikerült elérnie, 1934. november 20-án a bíró halálra ítélte Matuskát.

Részlet Kapa Mátyás Ügyvédsors című regényéből

„A származási adatok átvizsgálása alapján a zsidónak számító ügyvédek aránya a kamarában 52%, 1695 ügyvéd, 44 helyettes ügyvéd és 214 ügyvédjelölt esik az 1939. évi IV. törvény hatálya alá. […]

Kövess Bélát annak idején, 1935-ben, a tizenhat évig regnáló, nagy tekintélyű és népszerű Pap József után választották a Budapesti Ügyvédi Kamara elnökévé. Különös, kihívásokkal és belső harcokkal teli időszakban került a szervezet élére. Szinte rögtön a megválasztása után rajta kívül az összes tisztviselő és választmányi tag lemondott, hogy aztán a közgyűlés – néhány hónap elmúltával – újabb vezetőket válasszon. Két évvel később új ügyvédi rendtartást fogadott el az országgyűlés, számos újítással. Ettől kezdve már csak férfiak kerülhettek be az ügyvédi karba, igaz, a korábban felvételt nyert hölgyek megtarthatták a státusukat. Egyebekben is korlátozták a kamarába történő felvételt: az ilyen tárgyú kérelmekről egy évente kétszer ülésező bizottság döntött a törvényi kizáró okok vizsgálata alapján. Az ügyvédi köztestületek csúcsszerveként létrehozták az Ügyvédi Kamarák Országos Bizottságát, amelynek elnöke szintén Kövess lett. Időközben egymással rivalizáló ügyvédi szervezetek, pártok jöttek létre, mint például a Magyar Nemzeti Ügyvédek Egyesülete, a Keresztény Ügyvédek Nemzeti Szövetsége, a Független Ügyvédek Pártja, a Nemzeti Liberális Ügyvédek Pártja.

1938-tól megkezdődött a zsidók háttérbe szorítása az értelmiségi pályákon, ami természetes módon érintette az ügyvédi kart is, ahol az összes létező hivatás közül a legnagyobb arányban voltak jelen. Az 1939. évi IV. törvény előírta, hogy az ügyvédi, mérnöki, orvosi kamarába, sajtókamarába, színművészeti és filmművészeti kamarába zsidót tagul csak olyan arányban lehet felvenni, hogy a zsidó tagok száma az illető kamara összes tagjai számának hat százalékát ne haladja meg. Amíg a zsidó kamarai tagok száma az illető kamara összes tagjai számának hat százalékát kitevő szám alá nem csökken, zsidót kamarai tagul felvenni nem lehet. Ugyanezen törvény szerint a felsorolt kamarák vezetőségében legfeljebb hat századalék lehet a zsidók aránya. Ha a kamara tisztségviselőinek, vezető testületeinek tagjai közt a zsidók száma

Nagy Imre (1896-1958) az 1956-os forradalom és szabadságharc miniszterelnöke, korábbi moszkovita kommunista politikus (volt belügyminiszter, később élelmezési, majd begyűjtési miniszter, rövid ideig a Magyar Országgyűlés elnöke, 1953-1955 között miniszterelnök).

A szabadságharc leverése után előbb a budapesti jugoszláv nagykövetségen kért és kapott menedéket társaival, majd szovjet közvetítéssel a romániai Snagovba vitték őkett, ahol házi őrizetben tartották a magyar politikusokat. Itt hiába akarták rávenni a szovjetek, hogy ismerje el Kádár János kormányát, Nagy kitartott álláspontja mellett. Kádár ezek után elérte Moszkvában, hogy Nagy Imrét és társait hazaszállíthassák és bíróság elé állítsák. Mindez 1957 tavaszán megtörtént, majd a kihallgatások után augusztusra elkészült a vádirat Nagy Imre és társai ügyében, melyet Moszkva jóváhagyott.

1958. február 5-én vette kezdetét a közvélemény előtt titkolt per, amelyet a katonai bíróság Fő utcai tárgyalótermében tartottak. A Nagy Imre-per vádlottainak ügyének tárgyalása a Legfőbb Bíróság dr. Radó Zoltán által vezetett Népbírósági Tanácsa előtt kezdődött. A vádat a legfőbb ügyész első helyettese, dr. Szalai József képviselte. Kádárék számára az első napon kiderült, hogy Radó Zoltán bíróval rossz lóra tettek: Radó nem tudta az elvárt szigorúsággal vezetni a tárgyalást, nem tudott érdemben vitát folytatni a vádlottakkal, és a kívánt irányba vinni a bizonyítások menetét. Már másnap elnapolták a tárgyalást, betegségre hivatkozva, amelyet csupán négy hónappal később fejezték be, de ekkor már a sokkal keményebb bíró, a vádlottak bűnösségében meggyőződésesen hívő Vida Ferenc vezette a tárgyalást.

1958. június 9. és június 15. között folytak le a tárgyalások, melynek utolsó napján a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét, Gimes Miklóst és Maléter Pált halálra és teljes vagyonelkobzásra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, Donáth Ferencet 12 évi, Jánosi Ferencet 8 évi, Tildy Zoltánt 6 évi, Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélte. A vádlottak mind bűnösnek vallották magukat, a miniszterelnököt kivéve. A per áldozatának tekintjük Szilágyi Józsefet (1917–1958) és Losonczy Gézát (1917–1957) is.

A hatalom a politikailag megbízható védőkről listát állított össze, ez alapján választhattak a vádlottak. Dr. Bárd Imre, Nagy Imre védője hithű kommunista volt. A háború előtt illegális kommunistákat védett, 1956 után a Budapesti Ügyvédi Kamara kormánybiztosaként tevékenykedett. A per idején 74 éves volt, súlyos betegen vállalta az ügyet, 1958 júliusában ő is elhunyt. Bátor beszédet mondott, talán azért, mert tudta, már nincs veszíteni valója. Vida Ferenc egy ízben meg is fenyegette: „Figyelmeztetem a védőt, hogy ha nem hagyja abba pártunk és kormányunk vezetőinek rágalmazását, a vádlottak padján találja magát.”

Kopácsi Sándor először kirendelt védőt kapott, aki az értésére adta, hogy minden bizonnyal halálra ítélik, és ő nem sokat tud és akar tenni érte. Kopácsi felesége ezért 2000 forintot adott neki, hogy lépjen vissza, így választhatnak a listáról másik ügyvédet. Az ezt bizonyító számlát Kopácsiné megőrizte.

Mindegyik védő mondandójából az világlott ki, hogy a vád koncepciója képtelenség, tehát a vádlottak ártatlanok. Ezt azonban nem mondhatták ki. Így nem kérhették védenceik felmentését sem bűncselekmény hiányában, legfeljebb enyhébb ítéletért folyamodhattak. A legtöbb védő elismerte védenceik tetteinek veszélyességét, de a vádlottakban rejlő veszélyesség csekély mértékét hangsúlyozták: a vádlottak nem akarattal, nem tudatosan és nem szándékosan munkálkodtak a népi demokratikus államrend megdöntésén, legfeljebb a politikai helyzetértékelésük volt hibás, téves döntéseket hoztak, amivel objektíve valóban elősegíthették az ellenforradalom térnyerését, de hibáikat belátják, meg tudnak javulni, ezért személyükben nem jelentenek veszélyt az államrendre, ergo nem kell őket meggyilkolni, vagy egy életre börtönbe zárni.

Nagy Imrét, Gimes Miklóst és Maléter Pált már másnap, június 16-án kivégezték a gyűjtőfogház udvarán.

Egy 1957-es bestiális gyilkosság megrázta az egész országot. A vélt gyilkost elfogták, elítélték, ám csupán tizenegy év elteltével derült ki, hogy nem ő volt a tettes, és az eltelt évek alatt még több hasonló gyilkosság is történt Martfű környékén.

A 23 éves Szegedi Margitot szétvert fejjel találták meg egy csatorna partján 1957. július 22-én. A gyilkosság nyilvánvalóan szexuális indíttatású volt. A nyomozás egy kikosarazott udvarlóhoz, Kirják Jánoshoz vezetett, aki (talán a hatóságoktól való félelemből) azt vallotta, hogy a gyilkosság időpontjában az édesanyjánál volt, aki ugyanakkor ezt nem erősítette meg. Minden bizonnyal ez a hazugság vezetett ahhoz, hogy tíz évre börtönbe kerüljön- ártatlanul.

A nyomozók ugyanis a hazugsága miatt meg voltak győződve bűnösségéről, rövid úton megtörték a gyanúsítottat, aki beismerő vallomást tett. A tetthelyen lefolytatott helyszíni szemlén, mint jóval később kiderült, ott volt a bámészkodók között a valódi tettes, Kovács Péter is.

Első fokon Kirják Jánost halálra ítélték, noha a visszavont vallomásban szereplő egyszeri hazugságán kívül nem volt ellene más bizonyíték. A legfontosabb tanú, egy mozdonyvezető pedig nem azonosította Kirjákot, ő egy dús, sötét hajú embert látott, míg Kirják szőkés, ritka hajú ember volt.

Kirják Jánost dr. Lánczi Ferenc, szolnoki ügyvéd védte, a korszakból fennmaradt történetek szerint zseniálisan, ezért sikerült a halálbüntetést életfogytiglani fegyházbüntetésre mérsékelni másodfokon. Úgy tűnt, örökre börtönben marad, azonban…

1962. május 4-én a húszéves Sipos Ilona holtteste került elő a Tiszából. Március 5-e estéjén tűnt el, amikor munkába indult a martfűi Tisza Cipőgyárba.

A nyomozás elképesztő szakmai hibákat vétett: máig megmagyarázhatatlan, hogy nem merült fel az idegenkezűség egy olyan holttest esetében, amely le volt meztelenítve, a nyakára egy duplán csomózott nejlonsál mellett egy félméteres madzagdarab volt hurkolva, a szájába pedig egy melltartót tömtek. A boncolás nem találta bántalmazás nyomát, így öngyilkosságként kezelték az esetet.

1965. április 12-én a 14 éves tiszaföldvári M. Éva holttestét fogták ki a folyóból, akit március 20-án este még élve látott az édesapja. Ugyan a holttest ebben az esetben is ruhátlanul került elő, eleinte ezt az ügyet is öngyilkosságként kezelték, bár a nyomozati anyagokból kiderül az utókor számára, hogy a két eset közötti hasonlóság feltűnt a nyomozóknak.

Végre elrendelték a nyomozást, emberölés miatt, ismeretlen tettes ellen. Két gyanúsítottat találtak, Kovács Pétert és P. Jánost, de egyikük esetében sem állt meg a vád, a nyomozást megszüntették.

Két évvel később azonban a Szolnok Megyei Főügyészségen dolgozó dr. Szabó Zoltán csoportvezető nyomozó ügyész összefüggést talált nem csupán a három gyilkosság, hanem másik két, nem halállal végződő támadás, valamint egy, még 1955-ben elkövetett gyilkosság (a 19 éves Nemes Erzsébetet ölték meg) között. A meggyőződésévé vált, hogy Martfű és Tiszaföldvár körzetében egy sorozatgyilkos garázdálkodik.

Azonban sorozatgyilkos egy szocialista társadalomban nem létezhet, akit a médiumokban soha nem illették a szakmailag helytálló elnevezésén, csupán rémnek, emberi bestiának, stb. becézték.

1967. június 20-án az öcsödi hídnál ismét lemeztelenített női holttestet találtak. Szekeres Károlyné (Pénzes Teréz) 28 évet élt. A brutálisan meggyilkolt nő mellett, a gyalogjárdán üvegtörmeléket találtak, ami biztosan tehergépkocsikról származott. Az áldozat körmei alatt is találtak ugyanilyen üvegtörmeléket, sőt az egyik körömbe akadva egy Skoda típusú teherautó üléskárpitjából származó textilszálakat azonosítottak.

Ismét felmerült Kovács Péter személye, mint gyanúsított, hiszen már előzőleg is vizsgálták az esetleges szerepét az ügyekben, ráadásul teherautósofőr volt, a környéken lakott és dolgozott, és minden áldozattal összefüggésbe hozható volt.

Kovács ekkor egy Skoda teherautót használt. Június 19-én, a gyilkosság napján egy fékhiba miatt a martfűi gyár bejáratánál nem tudott megállni, a biztonsági lánc pedig kiverte a vezetőfülke jobb oldalsó üvegét. A bűnügyi technikusok, bár azt addigra már megjavították, a vezetőfülkében ugyanazokat a mikroszkopikus üvegdarabokat találták meg, amiket Szekeresné körmei alól begyűjtöttek. Ráadásul az üléshuzat anyaga is egyezett a Szekeresné körmébe akadt textilszálak anyagával.

Kovács június 19-én viselt ruházatának átvizsgálása is megerősítette a gyanút, ezért a férfit 1967. augusztus 11-én letartóztatták.

Vallomásában elmondta, hogy gyerekként szexuálisan molesztálták – méghozzá Bodócs Mihály, aki műsorszervezőként és úttörővezetőként országszerte több tucat fiatal fiút rontott meg. Kovács Péternek ő idézte elő azt a gátat, ami képtelenné tette a normális szexuális életre, ez a frusztráció vezethetett szörnyű tetteihez.

A bizonyítékok hatására Kovács megtört, és sorra beismerte a gyilkosságokat és gyilkossági kísérleteket, ám az első áldozat, a 19 éves Nemes Erzsébet megölését soha nem ismerte be.

Az orvosszakértől beszámíthatónak ítélték, így az ítélet nem lehetett más: halál. Kovács Pétert 1968. december 1-én felakasztották.

Kirják János természetesen szabadlábra került, ám sokáig nem élvezhette a szabad életet: két évvel később, 1970 tavaszán agyvérzésben elhunyt.

A székház története 1893-ig nyúlik vissza, amikor 1893. szeptember 30-i bejegyzés szerint Budapest Székesfőváros tanácsa az 1893. július 28-án kelt ajándékozási szerződés alapján a Szalay u. 7. természetbeni címen található telek tulajdonjogát a Budapesti Ügyvédi Kamarának adományozta azzal a feltétellel, hogy a telek és az arra emelendő épület kizárólag a Budapesti Ügyvédi Kamara céljaira használható. Ha a Kamara ennek a kötelezettségnek nem felelne meg, vagy ha a telek vagy épület elidegenítésre kerülne, akkor az Ügyvédi Kamara vagy az ingatlan mindenkori tulajdonosa a telek négyszögölenkénti területére vonatkozóan 200 Ft-al számolva, összesen 56.858 Ft–ot köteles megfizetni Budapest Főváros Közönségének. A Kamara az ajándékozást követően a székház megtervezésével egy jónevű építészpárost - Korb Flórist és Giergl Kálmánt – bízott meg. Az építési terveket Budapest székesfővárosa 1894. október 13-án hagyta jóvá, 1895. május 20. napján pedig lerakták az alapkövet, s egy év alatt, 1896-ra befejezték a kivitelezést.

A székház a második világháború után súlyos károkat szenvedett, emiatt az újjáépítés elengedhetetlen volt, ekkor történt meg az épület első rekonstrukciója.

A budapesti ügyvédség ismételten bizonyította érzelmi kötődését az épülethez, és a rettenetesen nehéz körülmények ellenére rengeteg adománnyal teremtette elő a helyreállítás anyagi alapjait. A világháborút követő felújítási munkálatok ugyan 1947-ben befejeződtek, ám a budapesti ügyvédek nem sokáig maradtak tulajdonosai a székháznak: a Rákosi-korszakban államosították azt (1952). Szerencsére az államosítást követően az épület jelentős részében (a díszteremben és az első emeleten) a kamara birtokon belül maradhatott bérlőként, míg a földszinti helyiségeket a Magyar Jogászegylet bérelhette ki.

Bánáti János a rendszerváltást követően, a Kamara elnökeként tárgyalásokat kezdett az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-vel a tulajdonjog visszaszármaztatásáról, ám az ügyet rendkívül megbonyolította egy törvény, amely az ingatlan tulajdonjogát időközben az V. kerületi önkormányzatnak adta át. Ennélfogva a kamarai elnöknek gyakorlatilag újra nulláról kellett kezdenie az egyeztetéseket. Végül Bánáti meggyőzte az illetékeseket arról, hogy a tulajdonjog visszakerülése a kamarához történelmi jóvátétel lenne. Végül quasi ingyenes juttatásként kapta vissza a kamara a székház tulajdonjogát, amihez hozzájárult a Magyar Jogászegylet is, elfogadva, hogy a Magyar Ügyvédi Kamarával csereszerződést kössön. A székház ezek után, 2009-ben külső felújításon esett át.

A budapesti ügyvédség 150. évfordulójára, 2025 februárjára felújították a patinás székházat. A beruházás során megújultak a székház gépészeti, elektromos és tűzvédelmi rendszerei, liftet építettek, befedték a belső udvart, ahol új oktatótermet alakítottak ki, míg annak tetején a tagság számára használható terasz és zöld tetőkert kapott helyet.

Tóth M. Gábor, a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöke az évfordulós kiállítás ötletétől vezérelve felhívást tett közzé a magyar ügyvédek között, amelyben arra kérte a közösség tagjait, hogy az ügyvédi hivatáshoz kapcsolódó tárgyi emlékeiket ajánlják fel a kiállításon történő bemutatásra. A felhívásnak számos lelkes ügyvéd eleget is tett, a kiállítás ezen részében ezekből a felajánlásokból mutatjuk be a legérdekesebb darabokat.

Dr. Ungár Margit első önálló pere

Ungár Margit 1929 januárjában lépett először tárgyalótermi pulpitusra egy sérelmet szenvedett Újpest-szurkoló megbízásából a klub ellen. Az 1928-as futballidényt megnyitó Újpest–Ferencváros mérkőzésre a házigazda klub a férőhelyeknél jóval több jegyet adott el, a zsúfoltság hatására nézők egymásnak estek a lelátón, ökölharc bontakozott ki, előkerültek a botok, kések, esernyők, a büfé pedig beomlott a tumultusban.

A verekedésben legalább tízen komolyabban megsérültek, többeknek pedig a ruhája ment tönkre, összesen százötven károsultat számoltak össze, akik hiába kértek kártérítést a pályatulajdonos UTE Rt.-től, igényüket elutasították. Fekete Pál, a Kőolajfinomító Rt. cégvezetője eltépett kabátja miatt keresetet nyújtott be az újpesti járásbíróságon a klub ellen, és jogi képviselőnek Ungárt fogadta fel, aki meg is nyerte a pert. A bíró kimondta, hogy a pályatulajdonosnak kötelessége lett volna gondoskodnia a mérkőzésre látogatók kényelméről, és a sértett részére 80 pengő kártérítés megfizetésére kötelezte az Újpestet.

A Magyar Nemzeti Múzeum számos érdekes fényképet őriz, amelyeken ügyvédek élik családi életüket, éppen kirándulnak, vadásznak vagy házasodnak. E fényképek mellett találtunk néhány érdekes iratot, szöveget is, amelyeket digitálisan mutatunk be. E blokk tematikájához szervesen kapcsolódnak Füzér József ügyvéd karikatúrái, amelyeket a Budapesti Ügyvédi Kamarától kaptunk kölcsön.

A Ladányi-per

1950. júniusában több szociáldemokrata vezető ellen koholt vádak alapján eljárást indítottak. A fővádlott Kálmán József volt, rajta kívül még huszonegy vádlottat sorakoztattak fel a perben. Elsősorban jobboldalinak beállított szociáldemokraták voltak, a Peyer-vonal legaktívabb képviselői, ekkor fejezték le az Országgyűlés volt szociáldemokrata csoportját, és ez a koncepciós per képezte bázisát szociáldemokraták elleni további ügyeknek. Amit a per felülvizsgálatát végzők később egyáltalán bizonyítani tudtak, az csupán annyi volt, hogy ezek a „volt városházi ellenforradalmi elemek” rendszeresen összejöttek és beszélgettek. A Kálmán-per vádlottjainak egy része az 1944-ig főtitkári funkciót ellátó Szeder Ferenc, Büchler József, a Nemzeti Bank alelnöke, Takács Ferenc volt földművelésügyi államtitkár, Szakasits Antal, az Állami Vállalatok Központi Nyugdíjpénztár önkormányzatának elnöke, Gáspár Árpád, a MABI volt vezérigazgatója, dr. Ladányi Ármin, az Ügyvédi Kamara volt elnöke, Király Géza államvasúti igazgató, valamint Sima Paula, Kéthly parlamenti titkárnője – az akkor már őrizetben lévő Kéthly Annát nevezték meg fő beszervezőnek. A vádirat szerint ezek a pártból kizárt emberek arra számítottak, hogy újra legalitást kap az SZDP – mert a nyugati hatalmak nem nézik tétlenül az itteni eseményeket, és tárgyalások lesznek majd az ENSZ-ben Magyarország kérdését illetően –, és tervbe vették, hogy állami, közigazgatási és ideológiai kérdéseket dolgoznak ki annak érdekében, hogy adott esetben kész programmal tudjanak a választásokra menni. A Kálmán-perben elítélt Pozsgay Gyula volt kereskedelmi és közlekedésügyi politikai, majd adminisztratív államtitkár, valamint Kőműves József volt OTI-elnök esetében az összeesküvés egy másik szála került előtérbe. Pozsgay a Peyer-csoport vonalát képviselte, Pécsett korteskedett 1947-ben, a választások előtt a Magyar Radikális Párt megbízásából. A vád szerint az összeesküvés fedőszerve a Petőfi Szabadkőműves Páholy néven működő, jobboldali szociáldemokratákat tömörítő csoportosulás volt. A vizsgálók Pozsgayék útján próbáltak eljutni a peyerista emigrációhoz, a kapcsolódások és összeköttetések feltárásához. A Kálmán József és társai ügyben fogták perbe Zentai Vilmos volt honvédelmi államtitkárt. Több, zömében katonai perben vallomást kényszerítettek ki tőle, melyeket a rehabilitáció során visszavont. Zentait azzal az indokkal ítélték el, hogy államtitkári működésének idején magas rangú katonatiszteket szervezett be, így Bodrossy Erik ezredest, Török János és Tóth Mihály vezérőrnagyokat, továbbá Dumbovich Ernát, Virág Lászlót, Kőváry Marcellt. A per ítéletében szerepelt még a besúgás is, ami a világháború idején Kulich Gyula lebukását eredményezte. Vallomása szerint 1948-ban, mikor kizárták a pártból és leváltották államtitkári beosztásából, rendszeresen kapcsolatot tartott fenn jobboldali szociáldemokratákkal, együtt dolgozott Pálffyval és Sólyommal, és rendszeresen szolgáltatott kémadatokat Brankovnak. Zentai Vilmos esete jól mutatja, miként vonták be a szociáldemokrata perekbe a katonai vonalat. Végső soron itt is megragadható, hogy a jobboldali szociáldemokraták meghurcolása, Rajkék, Sólyomék és társaik ügye egymásra épült. Az ítélethirdetésre 1950 szeptemberében került sor, Ladányi Ármint tizenkét év börtönre ítélték, 1955-ben rehabilitálták. 1957-ben a Legfelsőbb Bíróság újratárgyalta ügyét, és bizonyítékok hiányában felmentették.

Kurátorok: Dr. Tóth M. Gábor, Gál Vilmos, Balahó Zoltán
Projektmenedzser: Szakács Annamária
Grafikai arculat és látványterv: Hegyi Béla
Fordítás: Dr. Bánhegyi Mátyás
Virtuális kiállítás: Kinde Anna, Kovács Rita, Vidovenyecz Erika